David Dimbleby: A szabad piac öröknek tűnt, amíg Trump meg nem érkezett

Az 1974-es év sokak számára emlékezetes maradt, különösen az infláció növekedésével együtt, amely a brit kormány és a kereskedelmi szakszervezetek között feszültségeket szült a munkavállalók bére miatt. A kormány tehetetlennek tűnt: ha szembeszáll a bányászokkal, a sztrájkok leállíthatják az áramellátást, de ha enged a követeléseiknek és emeli a béreket, az infláció még jobban megugrik. Ekkor érkezett a globális olajválság, amely váratlanul káoszba taszította a gazdaságokat, így Nagy-Britanniát is. A kormány háromnapos munkahét bevezetésére kényszerült, amihez gyakori áramkimaradások társultak; sokszor figyelmeztetés nélkül merültünk a sötétségbe. A kormány úgy tűnt, elvárja, hogy egyszerűen elfogadjuk ezt a helyzetet. Éppen ebben az évben kezdtem el a BBC Panorama című közéleti műsorának vezetését, ahol sok időt töltöttünk a fenti problémák megvitatásával. A nézők különféle ötletekkel érkeztek, hogy mit tehetnénk. Voltak, akik azt javasolták, hogy a szakszervezetek hatalmának visszaszorítására katonai puccsra lenne szükség.

Ekkor került elő egy másik, radikális ötlet is, amelyet a konzervatív politikus, Keith Joseph javasolt. Ez az ötlet a szabadpiac volt, ami azt jelentette, hogy Nagy-Britannia elhagyja a második világháború utáni konszenzust, miszerint a kormánynak kontrollálnia kell a gazdaságot. Joseph elmélete az volt, hogy ha a piacokat szabadon hagyják működni, akkor azok nagyobb jólétet és biztonságot hoznak az országnak. Ma, 2025-ben, ez az elképzelés már nem tűnik radikálisnak, ami éppen azt mutatja, mennyire átalakult az idő múlásával a közgondolkodás.

A 1980-as években, Margaret Thatcher kormányának idején, láthattuk, hogy a szabadpiac milyen gyorsan vált a radikális ötletből a mindennapok valóságává. Aztán hamarosan sokan azt gondolták, hogy ez a rendszer örökké tartani fog. Donald Trump, az Egyesült Államok milliárdos üzletembere, aki nyilvánvalóan jól boldogul a kapitalizmusban, hirtelen a szabadpiac rendszere ellen irányuló támadások célpontjává vált. Az emberek most azt kérdezik: vajon a szabadpiac rendszere végzetesen hibás, és kudarcra van ítélve?

Thatcher reformjainak következményei ma már egyértelműek. A magáncégek szerepe a víz, áram, gáz, vasutak és kikötők biztosításában természetessé vált. De abban az időben kevesen hittek abban, hogy amit ő tett, lehetséges. A háború után sokan a szocializmus eszméjére szavaztak, mint például Clement Attlee 1945-ös választási győzelme. Azonban nem mindenki osztotta ezt a konszenzust. Antony Fisher, aki csirke-állattenyésztő volt, dühös volt az Egységes Tojásmarketing Bizottság beavatkozásaira, ezért megalapította az Institute of Economic Affairs nevű agytrösztöt, amely ihletet adott Josephnak, aki így Thatcher figyelmét is felkeltette.

Ironikus, hogy a szabadpiacot érő támadások részben egy republikánus elnök, Donald Trump részéről érkeznek, figyelembe véve, hogy Thatcher reformjai népszerűek voltak az amerikai jobboldalon. Thatcher és Ronald Reagan hasonló világnézettel rendelkeztek, míg Trump kifejezte csodálatát mindkettő iránt, bár néhány kereskedelmi politikájukat nem tartotta helyesnek. Thatcher biztos volt abban, hogy az ország sokkal jobban járna, ha a gáz, víz és áram kikerülne az állam kezéből, és nyílt piacon értékesítenék. Az ő nagy ötlete az volt, hogy nemcsak a nagyvállalatoknak vagy befektetőknek adják el az állami cégek részvényeit, hanem a brit népnek is. Az 1984 decemberében a British Telecom részvényei elérhetők lettek, és a következő reggel már több mint kétmillió brit állampolgár lett a BT részvényese.

Thatcher számára világossá vált, hogy a cégek privatizálása nem csupán a kormányzati kontroll megszüntetéséről szólt, hanem arról is, hogy minden brit állampolgárt kapitalistává tegyen. A 1980-as évek végére a változás mértéke óriási volt: 60 milliárd fontot gyűjtöttek össze az állami vállalatok eladásából, és akár 15 millió brit állampolgár vált részvényessé. Ez nem csupán gazdasági átalakulás volt, hanem kulturális forradalom is, amely újradefiniálta Nagy-Britannia viszonyát a pénzhez és a kormányhoz.

A Thatcher-kormány reformjaival sokan lehetőséget kaptak arra, hogy részvényeket vásároljanak, míg a pénzügyi szolgáltatások terén 1986-ban végrehajtott Big Bang lehetőséget biztosított arra, hogy a „City” világába belépjenek. Azonban a baloldalon sokan elvetették e reformok elveit. A szabadpiac elleni támadások a jobboldalon pedig nem az elvekről, hanem a következményekről szóltak. Thatcher gondolkodásának középpontjában az állt, hogy a szabadpiac csak akkor működhet, ha sok ember közvetlen érdekeltséggel bír benne.

James Goldsmith, aki a 80-as években jelentős vagyont szerzett, úgy tűnt, végül megváltoztatta a véleményét a szabadpiacról. 1994-ben egy szenátusi bizottság előtt megfogalmazta, hogy a rendszer alapvető hibát tartalmaz: a maximális profit elérése érdekében a cégeknek el kell szakítaniuk a kapcsolatot a saját közönségükkel. Arra figyelmeztetett, hogy a vállalatok a legnagyobb profit elérése érdekében elhagynak egyes országokat, ami munkahelyek elvesztéséhez vezet. Azóta a brit gazdaság sokat változott, és a közösségek, ahol korábban termeltek, ma jelentős kihívásokkal néznek szembe.

A szabadpiac álmának valósága sokak számára már nem tűnik vonzónak. Az 1989-es Thames Water privatizációja során alacsonyabb számlákat, jobb infrastruktúrát ígértek, de a valóságban a vállalatok adósságai nőttek, míg a részvényesek osztalékai folytak. A közszolgáltatások privatizálása nemcsak gazdasági, hanem társadalmi feszültségeket is szült, és a közösségek számára a kapitalizmus ígérete mára komoly kihívásokkal néz szembe. Trump politikája, amely a protekcionizmusra épít, újraértelmezi a szabadpiac fogalmát, és arra figyelmeztet, hogy a globális piaci kényszerek milyen hatással vannak a helyi közösségekre. A szabadpiac uralma tehát komoly kihívásokkal néz szembe, és ez a kihívás most nem a szocializmus híveitől, hanem a jobboldalról érkezik.

Forrás: https://www.bbc.com/news/articles/cx2gey6pvddo